Máig nem értettem, hogy az emberek - valódi kapcsolatok helyett - miért szeretnek az interneten ismerősöket keresgélni különféle közösségi portálokon. De jó kommunikátorként úsztam az árral...Ma két unalmas tőzsdei tramzakció között, kávészünet helyett aztán kicsit elbóklásztam a Facebookon. Egy új "ismerősöm" oldalán rábukkantam egy iraki politikai mozgalom közösségi oldalára és azon egy fotóra. A képen egy nagyon régi barát volt, akivel 15 éve elvesztettem a kapcsolatot, amikor elhagyta Magyarországot.
Azidőtájt, a mobiltelefonok, e-mailek előtti világban még nem volt olyan könnyű két embernek beszélnie egymással. Miután telefonon nem ért el, az elutazása előtti napon, ahogy több más barátját, engem is személyesen keresett fel a szerkesztőségben. Sokat futkározó újságíróként épp úton voltam. Nem találkozhattam vele. A szerkesztőmmel beszélt, csak annyit mondott, mennie kell.
A szerkesztőm azt mesélte, egy darabig üldögélt a redakcióban és várta, hátha visszaérek. Mire telefonálni tudtam volna neki, családjával már a repülőn ült. Sokáig reméltem, talán hírt ad magáról. De nem jött se levél, se üzenet. Nem tudtam, hol él, mit csinál. Az első években nem múlt el hét úgy, hogy ne gondotlam volna rá. Számomra ő a szakmai tisztesség és az emberség mércéje volt. Hiányzott. Nagyon. Ma már ritkábban jutnak eszembe a közös kávézások, s a politikáról, irodalomról folytatott, a késő estébe nyúló beszélgetések, még mindig a barátomnak érzem.
A száműzetés, és menekült lét hosszú évtizedei után most visszatért hazájában, ahol sokan remélik, hogy a közelgő választásokon ő lehet az ország miniszterelnöke. Egy szabad,független és vallási előítéletektől mentes országért dolgozik. Megteszi, amit 15 évvel ezelőtt, amikor hazájában még egy diktátor uralkodott, megígért. Sokszort beszélt erről a napról, én meg azt gondoltam, hogy csupán álmodozik. De annyira hitt magában és az országa szabadságában, hogy nem volt szívem lerángatni a földre... Akkor csak egy hazájából elűzött, a nép ellenségének bélyegzett menekült volt. Nem volt semmije, csak az önmagába vetett hite. Meg a remény, hogy egy nap visszatér.
Nem tudom, ő emlékszik-e még rám. Azt remélem, igen. Küldtem neki néhány sort az "üzenőfalára", s most lesem a postafiókomat.
Élj boldogan, és győzz, kedves barátom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése