Drugeth szerelme
A XIV. század elején kihal az Árpád-ház. 1303. őszén Magyarországon három király csatázik a trónért. A cseh Vencel 15 esztendős fia, a megkoronázott László király, az Anjou-házból származó nápolyi király unokája, a 14 esztendős Károly és a középkorú bajor herceg, Wittelsbach Ottó. Anyai ágon mindhárman az Árpád-házból származnak. A pénztelen Károlyt kezdetben csak a papság támogatja, és néhány Nápolyból vele érkezett, vagyontalan szerencselovag, köztük a két Drugeth-testvér. Vencel mögött ott ál az öreg, ravasz és tapasztalt cseh király minden hatalmával, pénzével és a magyar nemesség többsége. Károly így csak a szerencsében és a pápában bízhat. Ám a Szentatyát Anagniban Nogaret királybíró IV. Szép Fülöp francia király utasítására megtámadja, hogy lemondásra kényszerítse.
Vajon lesz-e ereje Károlynak megszereznie a trónt? S segíthet-e neki ebben húga, az apácának szánt Bianca hercegnő? A cseh királynénak szánt hercegnőnek le kell mondania a a fekete szemű Drugeth Fülöpről szerelméről? S mit tesz a Biancát rajongásik szerető ifjú Csák Máté, amikor a Prágából menekülő Binaca bekopog a Visegrádi vár kapuján?
1. fejezet
A két menyasszony
(részletek)
Bianca hercegnő megérkezik a Gönci várba. Bátyja csaléteknek szánja a nagy természetű, a budai várban lányokat hajkurászó László királynak (Vencel herceg), akit már eljegyeztek az elhúnyt András király egyetlen, tíz esztendős leányával, Erzsébettel. A király pártjára tért Aba Amadé várában a nápolyi hercegnőt titokban bemutatják a nagyuraknak. Az urak azonban Károlyt is meg akarják nősíteni, ráadásul titokban.
– Niccolaus? – ismerte fel a férfit csodálkozva Károly király, majd egy pillanatnyi habozás után letérdelt a barát előtt, s megcsókolta ujján a püspöki gyűrűt.
– Niccolaus, Niccolaus – mormogott maga elé fojtott hangon a pápai legátus. – Hát persze, hogy én, ki más lenne képes arra, hogy ilyen időben útra kelljen. Őszentsége küldött hozzád üzenetével. Anagniban merénylők törtek rá. A szentatyát három napig fogva tartották Fülöp király emberei és a Colonnák, de a város mellé állt, s megszabadították a szűkös helyzetből. Sietve jöttem a hírrel. Azt hittem, május óta még Spalatóban időzöl. Onnan vágtában jöttünk, mert sürgető, hogy mielőbb induljak vissza, Rómába. A Szentatyát súlyosan megviselte a merénylet, érzi, talán fel sem épül sebéből, ezért összehívta a pápaválasztó bíborosokat.
Niccolaus Bocasinus de Tarvisio hátravetette fejéről a szőrcsuha csuklyáját. Ostia és Velletri püspöke ereje teljében lévő, parancsoláshoz szokott negyvenes férfi volt, harcos lovagpap. A bíboros nyakában, ahogy előrehajolt, hogy a térdelő király fejére téve kezét, megáldja Károlyt, megvillant egy férfitenyérnyi arany kereszt. A királynak, amikor meglátta a keresztet, eszébe jutott, ahogy gyerekként – gyakorta – ugyanígy térdelt a nápolyi palota kápolnájában valami csínytevés után, miközben gyóntatója, és tanára, Niccolaus intelmeit hallgatta. De most nem volt ideje. Sem a Szent Kereszt egy szilánkját őrző arany kegytárgy megcsodálására, sem a püspök megjelenése okozta rejtélyek kibogozására. Tombolt benne az Anjou türelmetlenség. Felpattant, és kardja hegyével kérdőn a gyereklányra mutatott.
– Ez nem az angyali szőke Klemencia!
– Nem. De a te húgod. Bianca hercegnő. Két évvel idősebb Klemenciánál. Nem emlékezhetsz rá. Magad is karonülő voltál, amikor anyád, a jó Klemencia hercegnő, amikor atyád az Úrhoz intézett könyörgései nyomán kiszabadult a spanyol fogságból, felajánlotta akkor született magzatát az egyháznak.
– Niccolaus? – ismerte fel a férfit csodálkozva Károly király, majd egy pillanatnyi habozás után letérdelt a barát előtt, s megcsókolta ujján a püspöki gyűrűt.
– Niccolaus, Niccolaus – mormogott maga elé fojtott hangon a pápai legátus. – Hát persze, hogy én, ki más lenne képes arra, hogy ilyen időben útra kelljen. Őszentsége küldött hozzád üzenetével. Anagniban merénylők törtek rá. A szentatyát három napig fogva tartották Fülöp király emberei és a Colonnák, de a város mellé állt, s megszabadították a szűkös helyzetből. Sietve jöttem a hírrel. Azt hittem, május óta még Spalatóban időzöl. Onnan vágtában jöttünk, mert sürgető, hogy mielőbb induljak vissza, Rómába. A Szentatyát súlyosan megviselte a merénylet, érzi, talán fel sem épül sebéből, ezért összehívta a pápaválasztó bíborosokat.
Niccolaus Bocasinus de Tarvisio hátravetette fejéről a szőrcsuha csuklyáját. Ostia és Velletri püspöke ereje teljében lévő, parancsoláshoz szokott negyvenes férfi volt, harcos lovagpap. A bíboros nyakában, ahogy előrehajolt, hogy a térdelő király fejére téve kezét, megáldja Károlyt, megvillant egy férfitenyérnyi arany kereszt. A királynak, amikor meglátta a keresztet, eszébe jutott, ahogy gyerekként – gyakorta – ugyanígy térdelt a nápolyi palota kápolnájában valami csínytevés után, miközben gyóntatója, és tanára, Niccolaus intelmeit hallgatta. De most nem volt ideje. Sem a Szent Kereszt egy szilánkját őrző arany kegytárgy megcsodálására, sem a püspök megjelenése okozta rejtélyek kibogozására. Tombolt benne az Anjou türelmetlenség. Felpattant, és kardja hegyével kérdőn a gyereklányra mutatott.
– Ez nem az angyali szőke Klemencia!
– Nem. De a te húgod. Bianca hercegnő. Két évvel idősebb Klemenciánál. Nem emlékezhetsz rá. Magad is karonülő voltál, amikor anyád, a jó Klemencia hercegnő, amikor atyád az Úrhoz intézett könyörgései nyomán kiszabadult a spanyol fogságból, felajánlotta akkor született magzatát az egyháznak.
*
– Majd vacsora után olvassuk el. Más híred nincsen?
A bíboros közelebb lépve meghajolt, miközben egy másik tekercset vett elő csuhája ujjából, amin a pápa kis zöld magánpecsétje lógott. Átnyújtotta, s közben halkan szólt, hogy csak a király hallja.
– Vencel királyt és a Budát bevevő Vencel herceget a pápa – megerősítve májusban kihirdetett legátusi döntésemet – kizárja a magyar trónutódlásból, kiátkozás terhe mellett eltiltja a magyar királyi cím használatától. Felszólítja, adja át neked Buda várát, Visegrádot és a Vencel által uralt többi várakat, térjen vissza saját országába. Felszólítja Buda lakóit, hogy a Szent Koronát adják ki neked. Felszólítja a nagyurakat, hogy álljanak a zászlód alá. A Szentatya utasítása szerint a levelét mindenhol felolvassák a templomokban. Küldj írnokokért, és készíttess másolatokat a templomoknak a pápai dekrétumról!
– Őszentsége bullájában elismer felkent királynak?
– Az apostoli szentszék a szentlélek által felkent uralkodónak tekint. Őszentsége felhatalmazása kötelez minden egyházi személyt, hogy arról prédikáljanak, aki a szentszék által elismert uralkodó ellen lázít, az Úr akaratát kérdőjelezi meg. Aki nem fogadja el az egyház döntéseit, nem tarthat igényt az egyház által kiszolgáltatott szentségekre sem, se keresztelésre, se házasságra, se utolsó kenetre – folytatta a bíboros, simogatva a nyakában lógó keresztet.
Károly arcán soványka mosoly futott át. A bársonyba bugyolált kamaszlánnyal együtt megérkezett a pápa atyai jóváhagyása ahhoz, hogy ha kell, tűzzel–vassal űzze el az ellenkirályt, s az egyház támogatásával leszámoljon a Vencelt követő nagyurakkal. Ha ereje engedi. De engedi-e? Lesz-e elég szövetségese, fegyverese és pénze mindehhez?
– Egy kis méz az ecetes borhoz. Pénzt nem küldött?
– A maga védelmére sincs elég. De nagyatyád már tárgyal egy újabb kölcsönről. Csak kicsit légy türelemmel. Egy kis idő, és…
*
– Uram, miért gondolod, hogy Vencel beéri egy nápolyi hercegnővel a trónigényét megerősítő, elhunyt urunk egyetlen leánya helyett – szólalt meg elsőként a király egyik új támogatója, Borsa Kopasz. A többiek pedig egyetértően bólogattak a bán szavaira.
– Majd vacsora után olvassuk el. Más híred nincsen?
A bíboros közelebb lépve meghajolt, miközben egy másik tekercset vett elő csuhája ujjából, amin a pápa kis zöld magánpecsétje lógott. Átnyújtotta, s közben halkan szólt, hogy csak a király hallja.
– Vencel királyt és a Budát bevevő Vencel herceget a pápa – megerősítve májusban kihirdetett legátusi döntésemet – kizárja a magyar trónutódlásból, kiátkozás terhe mellett eltiltja a magyar királyi cím használatától. Felszólítja, adja át neked Buda várát, Visegrádot és a Vencel által uralt többi várakat, térjen vissza saját országába. Felszólítja Buda lakóit, hogy a Szent Koronát adják ki neked. Felszólítja a nagyurakat, hogy álljanak a zászlód alá. A Szentatya utasítása szerint a levelét mindenhol felolvassák a templomokban. Küldj írnokokért, és készíttess másolatokat a templomoknak a pápai dekrétumról!
– Őszentsége bullájában elismer felkent királynak?
– Az apostoli szentszék a szentlélek által felkent uralkodónak tekint. Őszentsége felhatalmazása kötelez minden egyházi személyt, hogy arról prédikáljanak, aki a szentszék által elismert uralkodó ellen lázít, az Úr akaratát kérdőjelezi meg. Aki nem fogadja el az egyház döntéseit, nem tarthat igényt az egyház által kiszolgáltatott szentségekre sem, se keresztelésre, se házasságra, se utolsó kenetre – folytatta a bíboros, simogatva a nyakában lógó keresztet.
Károly arcán soványka mosoly futott át. A bársonyba bugyolált kamaszlánnyal együtt megérkezett a pápa atyai jóváhagyása ahhoz, hogy ha kell, tűzzel–vassal űzze el az ellenkirályt, s az egyház támogatásával leszámoljon a Vencelt követő nagyurakkal. Ha ereje engedi. De engedi-e? Lesz-e elég szövetségese, fegyverese és pénze mindehhez?
– Egy kis méz az ecetes borhoz. Pénzt nem küldött?
– A maga védelmére sincs elég. De nagyatyád már tárgyal egy újabb kölcsönről. Csak kicsit légy türelemmel. Egy kis idő, és…
*
– Uram, miért gondolod, hogy Vencel beéri egy nápolyi hercegnővel a trónigényét megerősítő, elhunyt urunk egyetlen leánya helyett – szólalt meg elsőként a király egyik új támogatója, Borsa Kopasz. A többiek pedig egyetértően bólogattak a bán szavaira.
– Csak nézzétek meg húgomat! – a király intett a hercegnőnek. Bianca felállt helyéről, s az urak karéja elé sétált. Ott megállt, s még a király meglepetésére is nagy nyugalommal tűrte, amíg az urak méregették őt.
– Hány esztendős vagy úrnőm? – törte meg végül a csendet a harciasságáról ismert Bő nemzetségbeli Mihály.
– Tizenhárom leszek az év utolsó havában – mondta a hercegnő egy méltóságteljes főhajtás kíséretében.
– Ez még jól jöhet. Ismeritek jól mind Vencel herceg nagy természetét. Jövő nyáron tán el is hálhatnák a házasságot –jutott arra a következtetésre Csák Ugrin Bianca formálódó testét méregetve, amiben a király reménykedett. – Mit is kezdene Vencel a tízesztendős Erzsébettel, hiszen még vagy négy év, mire ágyba viheti, hogy gyermeket nemzzen neki, bebiztosítva vele a magyar trónra való igényét.
– Ugrin komám, ne siess annyira befektetni ezt a gyermeket Vencel ágyába. Az öreg királyt nem a vére hajtja, pedig őt kell meggyőzni – hűtötte le a mindig harcias hévvel beszélő urat a zágrábi püspök. – Mondcsak gyermek, felkészültél már a házasságra?
– Zárdában nevelkedtem, püpök úr. De a nővérek megtanítottak mindent, amit egy hercegnőnek tudnia kell. Május óta pedig nagyanyám, Magyarországi Erzsébet királyné udvarában készítettek fel a feladatomra – válaszolta a gyors házasságkötés ötletétől zavartan Bianca.
– Nem kétlem, hercegnő, hogy tudsz szőni-varrni, udvartartást vezetni, szépen énekelsz. De a jó püspök úr inkább a feleség hitvesi ággyal kapcsolatos kötelességeiről, a házasság elhálásának idejéről szeretne tőled tudakozódni! – mondta Apor nándor hangjában némi gúnnyal.
– Urak! Elég! – koppant Tarvisio bíboros kardja a padlón. – A királyotok húgával beszéltek. Az úrnővel, aki bájjal, női kellemmel és egy kis kacérsággal megoldhatja mindazt a gondot, ami miatt már harmadik éve csatáztok.
